I Miss You!

Hatodik.

A napok villámgyorsan teltek el. Már azt sem tudom mióta is vagyok Sebastiannal. De az világos hogy egyikünk sem hajlandó beszélgetni a múltjáról. Viszont nekem már nagyon mehetnékem van és mindnél hamarabb szeretnék is eltűnni. Újra próbálkozom a szökéssel bár eddig ez is sikertelen.  Mondjuk egyszer már sikerült átlépnem a küszöböt de pechemre pont akkor érkezett meg Sebastian mikor kiléptem volna azon a nyamvadt bejárati ajtón.  De most már úgy vagyok vele hogy muszáj valamit lépnem. Ha már Ő nem majd én csinálok valamit. Leszáguldottam a lépcsőn és a nappaliig meg sem álltam. Már elég otthonosan mozogtam ebben a lakásban.
-Oké Sebastian én ezt már nem bírom! Én haza akarok menni!-jelentettem ki.
-Csak tessék!-mutatott az ajtó felé.
-Oké hol itt a csapda?-fontam karba mellkasom előtt a kezeimet.
-Sehol. El szeretnél menni csak tessék! Szabad az út!-mondta. Furcsán méregettem a tévét bámuló férfit. Mintha megváltozott volna. Már nem az a férfi aki úgy egy hete idehozott. De mit törődöm én ezzel? Szabad vagyok nem de? Akkor meg irány vissza a sötét kis lakásomba. Oda való vagyok én.
-Akkor én megyek is! Öhm...Szia!-motyogtam. Kicsit voltam csak zavarban. Az ajtóhoz léptem kinyitottam majd kiléptem rajta. Az utcára érve egy táblát kerestem amin megtalálom hol is vagyok. Miután meglett rá kellett jönnöm hogy egy utcával lakok csak lejjebb. Hát ez fura. De legalább nem kell sokat gyalogolnom. Öröm volt hazaérni a kis házba. Amint beléptem ugyanaz a sötétség fogadott mint mikor elmentem. Eldőltem a kemény kanapén és a plafonra szegeztem tekintetemet. Már hiányzott ez a légkör.

~...~

1 hete vagyok itthon és azóta semmit nem hallottam Sebastianról. Titkon arra számítottam hogy majd keresni fog...de ez nem így lett. Várjunk miért vágyom én arra hogy keressen? Úr isten a bezártságtól kezdek megörülni. Ezen a ponton döntöttem úgy hogy ideje megmutatnom magam a nagyvilágnak. És lesétálni a közeli boltba. Már fogytán volt itthon az étel ezért is volt aktuális. A vásárlást hamar lezavartam összesen 10 percet vett el az életemből. Hazaérve lepakoltam és úgy döntöttem ha már a boltig el tudtam menni akkor a temetőt is meglátogatom. Útközben virágot is vettem mind a hat sírra. A virágokat szépen elhelyeztem a sírokon. Könnyes arccal léptem párat hátra majd mielőtt még jobban magamba zuhantam volna inkább elhagytam a temetőt. Újabb hetek teltek el egyedül magányosan. Csak én voltam és a négy fal. Kezdtem belebolondulni ebbe az állapotba. Pedig régen ezt tökéletesen bírtam..sőt még élveztem is hogy egyedül vagyok. Most meg?! Mi van velem? Mit tett velem az az 1 hét amit Sebastiannal töltöttem? Megbolondított ez már biztos. Annyira nagyon hogy egyik nap elhatároztam hogy visszamegyek ahhoz a lakáshoz. Hirtelen ötlet volt aminek meg is lett a következménye. A kapu előtt állva kezdtem el hezitálni. Már majdnem visszafordultam mikor egy hang belülről azt mondta hogy tegyem meg nyomjam meg azt az átkozott csengő gombot. És meg is nyomtam. Már elfutni se lenne értelme pedig megtenném. Milyen hülyeségbe kevertem magam már megint? Ahj istenem. Addig amíg várakoztam kicsit körbenéztem. A postaládára tévedt a nevem amin a Vettel név állt. Szóval akkor a becsületes neve Sebastian Vettel. Várjunk miért olyan ismerős nekem ez a név? Az tuti hogy valahol hallottam már de lövésem sincs hogy hol. Annyi biztos nagyon ismerősen csengett ez a név. Azonban nem sokáig agyalhattam ezen az egészen hisz nyílt a kapu ajtaja és szembetaláltam magam Sebastiannal. Mióta leléptem csak még furcsábban néz ki. Arca borostás szemeiből eltűnt az a jellegzetes csillogás és arcát sem díszítette már az a vigyor ami egykor annyira nagyon idegesített.

-Szia!-szólaltam meg végül.

-Te itt? Mi járatban?-nézett Rám. 

-Ami azt illeti..még én magam sem tudom miért jöttem. Csak itt vagyok...és...gondoltam hogy miután elraboltál nem sikerült megismernünk egymást adhatnánk magunknak még egy esélyt!-nyögtem ki de szinte azonnal meg is bántam. Még hogy adhatnánk magunknak egy újabb esélyt!!! Ezt úgy mondtam mintha mi valaha is együtt lettünk volna és például mindketten félreléptünk volna. Úr isten ennél hülyébben nem is fogalmazhattam volna. Szerintem Őt is meglepte az előbb elhangzottak ugyanis érdekesen méregetett.

-Ez most úgy hangzott mintha szerelmes lennél belém és újra akarnád kezdeni a kapcsolatunkat!

-Tudom!  De nagyon nem úgy értettem. Hanem úgy hogy én hajlandó vagyok neked mesélni a múltamról de csak akkor ha te is nekem a te múltadról!-szögeztem le a szabályokat. Láthatólag Sebastian nagyon elgondolkodott a dolgokon.
-Legyen!-egyezett bele-Bejössz?-bökött fejével a lakás felé. Csak bólintottam egy aprót majd követtem a házigazdát. A kanapén foglaltunk helyet és vártuk hogy valamelyikünk elkezdje de látszólag egyikünk sem akarta belekezdeni.
-Kezd te!-szólaltam meg én.
-Nem! Kezd csak te!-és egy így folytatodott. Nem tudtuk eldönteni hogy kinek is kéne kezdeni.

-Oké. Akkor mi lenne ha úgy csinálnánk hogy a múltra emlékeztető holmikat mindketten előszedjük és egyet kiveszünk belőle és az alapján mesélünk!-vetettem fel egy ötletet ami nem tűnt akkora hülyeségnek.
-Rendben! Hozd át a cuccaidat és addig amíg vissza nem érsz én is megkeresem Őket!-bólintottam majd elköszönve tőle hazafelé vettem az irányt. Ami elsőnek jó ötletnek tűnt most már nem annyira az. A padlásra érve már messziről kiszúrtam azt a dobozt amely tele van emlékekkel. Azokkal az emlékekkel amiket pár hónappal ezelőtt szépen magamba ástam. Most muszáj lesz újra mindent felidéznem...

Sziasztok! Meghoztam az új részt. Remélem tetszik. Köszönöm szépen a kommenteket. Jó olvasást! A kommi határ most legyen 5. :))♥