I Miss You!

Nos hát sziasztok! Nem ez még nem a Jenson Button/ Sebastian Vettel/ Kimi Räikkönen történet. Ez egy másik amit egyik délután írtam meg. Nem hosszú történet de nekem nagyon a szívemhez nőtt és remélem ti is megszeretitek. Véleményeket várok kommentben! Jó olvasást! Puszi♥

Első.

A történetem egy lányról szól akit a sors 2 év alatt teljes mértékben tönkretett. Az addig életvidám lány mára már sehol sincs. Egy teljesen más lány néz vissza a tűkőrből. Egy olyan lány aki mára már elfelejtette mi is az a boldogság...

Egyedül ebben a nagy világban immár 4 hónapja. A ház amit egykor megtöltött a gyerekek hangja mára már...csak egy üres elhagyatott ház lett...pedig valaki pontosabban ÉN itt lakom. EGYEDÜL...

De én nem tudok pótolni senkit sem. Én még pótolható lennék de Ők nem azok. És hogy kikről is beszélek? A családomról és a barátaimról. 2 éve kezdődött ez az egész. És azóta már 9 áldozata volt...köztük majdnem én is. De valamiért nem...valamiért még mindig élek...csak azt nem tudom miért? Hisz kész roncs vagyok. A szó szoros értelmében. Itt ülök a szobám közepén 24 évesen és csak azon töröm a fejem hogy Mi lett volna ha.... ?! Mi lett volna ha nem a barátaim hanem én halok meg? Mi lett volna ha jobban figyelek az öcséimre? Még mindig itt lennének velem. Legalább Ők. És mi lett volna ha aznap este nem engedem hogy anyáék kilépjenek az ajtón. Talán most nem itt tartanánk. Ha tehetném visszapörgetném az időt arra a bizonyos napra és mindent megváltoztatnák. De sajnos nem tehetem. És még mindig nem értem én miért is éltem túl azt a balesetet?! A barátaimnak kellene most élniük...nem pedig nekem. Egyszerűen utálom magam...tiszta szívből. A kezembe kerülő fésűt nekivágtam a tűkőrnek ami azonnal be is tört több helyen. Arcomat a kezembe temettem és ismét sírni kezdtem. Már nem telik el úgy nap hogy ne sírnék. Próbálok erős lenni de miért? Miért legyek erős? Nincs miért!! Senki nem szeret nincsenek barátaim, rokonjaim. Egyedül vagyok ebben a nagy világban ezt el kell fogadnom. 4 hete ki sem mozdultam a lakásból. Ez persze senkinek nem tűnik fel! Ebből is látszik hogy tényleg senkit nem érdeklek.  Egy nap aztán végül is rávettem magam hogy kimenjek a temetőbe. Hogy láthassam a szüleim és testvéreim sírját. Késő este botorkáltam el a temetőig. Nem féltem pedig a temető mellett volt az erdő és az utcák sem voltak a legbiztonságosabbak. De nem érdekelt. Ha elrabolnának annak csak örülnék...annak meg még jobban ha valaki csak úgy megölne. De nekem nincs ilyen szerencsém. Megérkeztem a temetőbe ahol egy lélek sem tartózkodott. Lehetett hallani a baglyok hangját, és a fák susogását is. A keresett sírokat hamar megtaláltam. Mind a 6 egymás mellett volt felsorakozva. Az első sír volt a szüleimé. Végigsimítottam a feliraton. Képek cikáztak a fejemben...a baleset képei...minden olyan élethű volt. Ráborultam a sírra és csak zokogtam. Úgy kapaszkodtam abba a sírkőbe mintha ezzel elérném azt hogy a szüleim visszatérnek. Egy idő után lassan felemeltem a fejem és a másik sírra másztam át. Itt is összekuporodva sírtam és önmagamat hibáztattam. Hisz ÉN vagyok a hibás egyedül. Nekem kéne most itt feküdni....

~...~

-Hé! Hallasz?-rázott meg valaki. Azt hittem csak álmodom de mikor megint hallottam hogy valaki hozzám beszél rájöttem hogy ez nem álom. Szemeimet nagyon lassan nyitottam ki. A nap már fent volt a madarak csiripeltek a szél pedig kellemes meleg levegőt fújt. Az éjszaka a sok sírástól elaludhattam a temetőben az éppen erre járó emberke pedig gondolom én észrevett-Jól vagy?-nézett Rám de én kitartóan bámultam a sírkőt amin épp ültem. Válaszra nem méltatva megrántottam a vállam és álló helyzetbe tornáztam magam. Megigazítottam a ruhámat ami egyhangúan fekete színű volt. A fejemre dobtam a pulóverom kapucniját vetettem még egy pillantást a sírokra majd mintha semmi sem történt volna elindultam vissza a lakáshoz. Végig az utat bámultam nem törődtem senkivel és semmivel. Mikor megérkeztem a házhoz gyorsan kiszedtem a postaládából a leveleket, de ezt is csak azért mert már tele volt és több nem fért volna bele. Bezártam magam mögött a házat a kezemben lévű papír halmot az asztalra dobtam és levágtam magam a kanapéra. A fehér falat bámultam ami a sötétség miatt inkább fekete volt.  Az egész lakásban be volt sötétítve már vagy 1 hónapja. Csak bámultam egy a falon lévő posztert. Emlékszem még az öcsémé volt ez a poszter. Elég megtépázott volt, nem csoda hisz a másik öcsém mindig leszaggatta a falról. Vagy 100 helyen meg van ragasztva az a poszter de még mindig ott van a falon. Sokat bír az biztos...nem úgy mint én...

~...~

Egy fél órás zuhany után ismét a kanapén ülők és a posztert bámulom. Odakint már rég besötétedett és mint mindig lehetett hallani ahogy az autók elsuhannak a ház előtt. Kopogást hallottam kintről de nem hittem a fülemnek...úgy voltam vele hogy csak képzelődök. Előfordult már velem párszor ezért sem lepődök meg a dolgon. Sóhajtottam egy hatalmasat majd eldőltem az egyébként kényelmetlen kanapén. Lecsuktam a szememet és megpróbáltam elaludni. Reggel ismét kopogásra ébredtem. Úgy voltam vele hogy azért ezt már én sem képzelhetem. Ennyire azért még én sem vagyok dilis. Legalábbis remélem. A külsőmmel nem foglalkozva csoszogtam el az ajtóig. Beletelt vagy 2 percbe mire odaértem az egyébként nem messze lévő ajtóhoz. Vettem egy mély levegőt majd ajtót nyitottam.